A Zöld Bárban / Somlyó György

A Zöld Bárban    / Somlyó György     
1947. március 22-én délután 4 óra 12 perckor

         
  A falakon régi lapok kivágásai: furcsa óriások, összenőtt táncosnők, nagyanyáink cifra mulatságai, vonat elé ugró úri dáma, s a szakállas férfiak, kik ötven éve oly boldog lendülettel fordították át szörnyű tengelyén e századot; most fakó hősök a falon; s az ajtó fölött egy madár. E sokzugú város kicsi szögletében ülök, piros asztal előtt és érzem, mindenhová elkísér az is, amit sohase láttam; rámnéz az is, aminek nincs szeme; velem jön az is, szívembe csimpaszkodva, ami elmarad. A bárpult előtt egy vizsla szimatol, ó, vadakkal teli erdők, hogy lélegezhettek. Bámulják magukat tükrös polcukon a palackok, némelyek üresen emlékezve már forró és színes múltjukra, mint akiknek semmi dolguk többé e világon; van, amelyik öngyilkos izgalommal azt várja csak, hova öntheti maradék cseppjét, kinek mondja el azt az utolsó szót, ami még az övé; mások édes és erős tervekkel telve színültig. Mint az emberek itt e délután, mint az emberek mindenütt e kettészakadt világban, mint az emberek, akik a múlt ürességét hordozzák mindenütt, mint az emberek, akik mindenütt a jövendő italával részegek már, mint az emberek, akik nem érzik tavaszi alkonyon az ég színét, akik már nem tudnak hova lenni a változó napok képeiben, akik nem
              tudják megszólítani már a nélkülük születő dolgokat – és mint az emberek, akik tudnak munkát és örömöt, akik magukból érzik születni a napot és a holdat, akik új nevet adnak nappalnak és éjszakának –
             

egyenletesen hullámzik körülöttem a világ,     
(megárad
újra), mint a rádió hangja,     
mely a tengereken át liheg,     
hányan hallgatják szerte a földön e frázi- 
soktól hörgő híreket,    
melyekben mégis a népek vesznek óriás  
lélegzetet?    
Egy ölben gömbölyödve sötéten hunyorog   
a macska,   
néha milyen lehetetlen álarcokba rándul a
beszélő emberek arca,   
egy bajuszos fiú zöld sálban ásít,   
bronz italát mintázza révülten a másik,    
kacag a lány s kétoldalt kezével dobja fel     
fekete haját,     
(mit mondhat a kedvesének, mikor a testén     
végig kicsap a láng?)   
ki az anyja e másiknak, akit mintha nem is  
anya szült volna, de maga a szertelen ne-  
mezis?  
Hogy jegyezzem fel, ami itt csillan e perc  
taraján, semmi mást:     
a csókot, amely talán örökre csendül most      
mellettem, mint a pohár; a lágy tojást,    
melynek héja most reped fel, hogy kitárja       
mindig egyforma titkát egy emberi szájba –    
a párás ablak előtt most suhan el valaki,     
s mintha az idő megállna,     
emléke, mint egy hajfürt, pillanatig még      
lobog utána.
Mint az órjáskerék függő kocsijában,
mozdulatlanul is érezni a meg-nem-álló
mozgást a világban,

 a megállíthatatlan áramokat, vonzás és taszítás makacs gyermekjátékait az anyagban, az emberi húst, amely nyílik és zárul, zokog és mosolyog, és közben magára méri a csillagokat, a folyton sokasodó dolgokat, amelyek egy szerelmes szenvedélyével kívánnak egymásba illeni, az ünnepekre örvénylő sokaságot, és azt aki belőle kiemelkedik, aki végre egyetlen nagy hálóba fogja majd a földet, mint a pók, saját véréből font fonalakon, a föld mélyéből sodort huzalokon –
             

óriás eszmék állnak merő falakon,
alattuk, mint a tengerek, két milliárd tüdő
tágul és szükül,  
s úgy száll el a perc itt észrevétlenül,
  

de el nem veszve, elvegyülve, kipattanva a pattanó világba, mint asztalomon az ásványvízből egy buborék.